A vad Máni – kalózok, vendetta, lakótornyos minivárak világa
A Máni, pontosabban a Belső Máni (Μέσα Μάνη) a Peloponnészosz félsziget három ujjának középsője. Magas hegyek vágják el a félsziget többi részétől, a Taigetosz láncolatai.
Lakói a manióták, a spártaiak leszármazottjainak tartják magukat. Büszkék, szabadok és kiszámíthatatlanok – legalábbis ez terjedt el róluk. Soha semmilyen hatalom nem tudta leigázni őket. A több százéves oszmán uralom alatt a törökök inkább közülük neveztek ki béget és nem szállták meg a területet.
Földje nem nagyon alkalmas mezőgazdasági művelésre. Olajfák, fügekaktuszok nőnek szegényes, köves talaján. Viszont kiválóan alkalmas volt kalózok, csempészek, szabadságharcosok tanyájának.
Ha nem külső ellenféllel harcoltak, akkor egymás között viszálykodtak a klánok. A család becsülete sérthetetlen, mindenek felett áll. Békeidőben a lakótornyot magasították, ahová a vérbosszú elől el tudta sáncolni magát a család kiszemelt férfitagja. Minél magasabb a torony, annál módosabb a gazda.
Szóbeszéd, vagy igaz?
Egy valóságos tényeken alapuló regényben olvastam, hogy két férfi között köttetett kölcsönszerződés feltétele az volt, hogy ha nem adja vissza időben a pénzt az adós, a kölcsönadó megölheti a másik család legfontosabb férfitagját. Mindezt közjegyzői okiratba foglalva több tanú előtt. Nem a középkorban, a 19. század végén!
Persze nem tudta visszaadni a kölcsönt. Megenyhült a kölcsönadó és megengedte, hogy „csak” rombolja le saját maga a lakótornyát (ez számított a legnagyobb megaláztatásnak). Ezt nem tette meg, így aztán amikor kísérő nélkül elhagyta a lakótornyát, ellenfelei meglesték és lepuffantották. Az áldozat gyerekeitől pedig elvárta a család, a helyi társadalom, hogy megbosszulja a gyilkosságot, hogy végre emelt fővel járhassanak. Addig tartott a vendetta, amíg ki nem irtották az egyik családot, vagy azok el nem hagyták a falut. Sok fiús özvegy Athénba vagy egyenesen külföldre küldte a gyerekét ezzel elkerülve azt, hogy valamikor gyilkossá vagy áldozattá váljon.
A múlt század 20-as éveiben a görög Igazságügyi Minisztérium körlevelet küldött szét az ügyészeknek, hogy próbálják meg megértetni a Máni lakóival, hogy az emberi élet nem dolog, hanem érték.
Mindez szerencsére már a múlté. Ha létezik is belőle valami a felszín alatt (létezik!), mi idegenek ebből nem veszünk észre semmit. Kimondottan barátságosak, kedvesek a turistákkal. Talán azért is, mert még nincs túl-turistásodva a Máni. Sokan szeretettel felújított lakótornyokat szálláshelyként üzemeltetnek. Új épületeket is csak kőből, hasonló stílusban szabad építeni.
Nagy kaland egy ilyenben lakni! Mi egy kis faluban foglaltunk szállást, Charia a neve. Egy minden kényelemmel felszerelt 200 éves várban. Valamikor egy kimondottan vagyonos családé volt, gabonamalommal, olajpréssel. A szobákon ablakok nem nagyon vannak, inkább lőrések. Ma is az Arapakis család tulajdona, a tulajdonosnő nagyapja építette. Arról nem szól a fáma, miből gazdagodott meg annyira a nagyapó…
Mi egy egyszerű kis szobát foglaltunk. Dimitra, a szálloda bűbájos mindenese megmutatta, milyen szobákat készítettek elő nekünk, hogy válasszunk a kettő közül. Két kis kedves szoba volt, pici terasszal. Közben persze beszélgettünk, hogy kerültünk mi erre az isten háta mögötti helyre. Szorgalmasan nézek egy görög sorozatot, Η γη της ελιάς (Az olajfák földje) címűt, amiben nagyon tetszett néhány jelenet, amit ilyen szállássá varázsolt lakótorony előtt forgattak. Gondoltam, keresek valami ilyesmit.
Dimitra meglepődött, hogy Magyarországon görög filmeket nézek, és közölte, hogy a felettünk lévő torony nem hasonló, hanem AZ, ami a sorozatban volt. Innentől kezdve nagyon örültünk egymásnak, szó szót követett, aztán meg adott egy sokkal nagyobb, kétszobás, két tv-s lakosztályt, saját kis udvarral, ahol minden napszakban van valahol árnyék. Nagyon tetszett az egész!
Egyik reggel ideadta nekünk a torony meg a többi érdekes szoba kulcsát, hogy nézzük meg. Ő nem jön, mert tériszonya van. A toronyban 5 személy lakhat és rettenetesen szűk minden. Fél lépcsőkön – ami már majdnem létra – kell felmászni a felsőbb szintekre. A tetőteraszra is ki lehet menni, de az már akrobatikus bujkálási mutatvány. Viszont a kilátás gyönyörű!
Arapakis Hotel
Vacsorázni abban a kis faluban nem lehetett, így gyalog mentünk a közeli Pyrgos Dirou nevű nagyobb faluba. Rendezett olívaültetvényen át vezetett az út a gyönyörű naplementében. Visszafelé meg a teljes sötétségben, merthogy az olajfáknak nincs szükségük világításra. Dehát ma már a mobiltelefonon is van lámpa. A fák között néha-néha felhorkant a közeli lovastanya egy-egy szabadon engedett, vagy kikötött paripája.
Dimitra meg volt rökönyödve, hogy gyalog akarunk éjszaka mászkálni az olajfák között, mondván, hogy arra sok „coyote” van. Mi inkább nádifarkasra (aranysakál) tippeltünk, az meg nem eszik embert. Nem találkoztunk velük, pedig egy fotó erejéig mi szerettük volna. De a görögök egyébként se nagyon szívesen mennek gyalog oda, ahová kocsival is lehet.
A Το χαμόγελο (A mosoly) tavernában vacsoráztunk szinte minden este, igazi görög taverna a legkiválóbb ételekkel. Anyuka főz, a család meg felszolgál. Az elnevezés igazán találó, mindenki mosolyog és hihetetlenül barátságos. Megismerkedtünk egy nagyon kedves, Fontainebleau-ból érkezett francia házaspárral, akik kismotorral járták a környéket. Igaz, hogy komolyabb angol nyelvtudás kétoldali hiánya miatt elég nehézkes volt a beszélgetés, de mit számít ez ilyenkor? Gugli a barátunk.
