A háború mindig az. Itt a közelünkben. Már nem hitetlenkedve nézem a híradásokat, rádöbbenek, hogy mindez igaz. A mi életünkben, itt Európában. Mindegy, milyen előzmények váltották ki, semmiféle esemény nem indokol háborút. Semmi nem indokolja, hogy emberek arra kényszerüljenek, hogy az életüket mentve, nem önszántukból elhagyják otthonaikat. Még ha működik a humanitárius folyosó, akkor sem. Mindegy, milyen nemzetiségűek, szegények, vagy jobb módúak, szerethetők vagy utálatosak, szépek, vagy csúnyák, politizálnak vagy sem, csak élni akarnak. Ott, ahol eddig éltek. A féktelen rombolást, emberi életek esztelen kioltását semmi, de semmi nem indokolja!
Nézem a híradót és elszorul a szívem. Szumi a város neve, ahonnan éppen menekülnek. Onnan is. Hosszú sorokban, úttalan-utakon húzzák-vonják a bőröndjeiket, tolják a papát a kerekesszékben, ölben, pokrócba bugyolálva viszik a kisbabát, szatyorban cipelik a cicát. Csak a legfontosabbakat viszik, az életet. És közben esik a hó és nagyon hideg van. Mennek, mennek, ők sem tudják, hová, csak el onnan. El az otthonukból, aztán lehet, a hazájukból is. Egy teljesen bizonytalan jövő felé. Hirtelen hajléktalanokká váltak, ott alszanak, ahol éri őket az éj. És reménykednek, hogy valamikor véget ér ez az őrület.
Ezernyi kérdés, félelem gyötri őket. El tudnak-e egyáltalán menekülni? Mi lesz az otthon maradottakkal? Vissza tudnak-e térni egyáltalán valaha? Ha vissza tudnak, áll-e még a ház, ami valamikor az otthonuk volt? Ha áll, mi maradt belőle? Megvan minden hátrahagyott holmi? Vagy kirámolták, szétverték? Mi lesz a filléres emlékekkel, amik csak nekik fontosak?