Belogradcsik

Belogradcsik erődítmény

Belogradcsik erődje az építészet, a történelem és a kultúra nagyszerű emlékműve. A tengerszint felett 610 m magasságban 10.200 m2-en terül el. Körvonalait teljes egészében a természet alkotta vörös sziklák alkotják.

Az erőd legmagasabb pontjáról lélegzetelállító panorámában lehet részünk. Délre a Balkán gyűrődései láthatóak a „Kom” csúcstól a „Vrashka Chuka”-ig, nyugatra a hegycsúcsokkal csipkézett Rézhegyek és a Kárpátok vonják magukra a figyelmet, lent a lábainál Belogradcsik fantasztikus sziklái emelkednek.

Története

Belogradcsik erődje stratégiailag fontos pont volt a Balkán „Szt. Miklós” és „Kadaboaz” hágói között. Egyszerű, elrejtőzésre alkalmas kis erődnek építették az 1 – 3. században. Az építőmester tudatosan kihasználta az ellipszis alakú „Parva plocha” sziklaterasz bevehetetlenségét, úgy osztotta fel a területet, hogy alkalmas legyen védelmi, ellenőrzési és kommunikációs célokra. Ásatások során falrészeket, kerámia töredékeket, lándzsa- és nyílhegyeket, valamint érméket találtak Vespasianus, Traianus, Septimus Severus, III. Gordianus, Traianus Decius római császárok korából.

Még mindig megtalálhatók a lefolyó rendszer fülkéi, építményeinek négyszögletes gerendái, amelyek az esővizet egy 85 m3-es víztárolóba vezették.

Az erődítmény élete a késő ókorban is folytatódott. Stratégiai helyzetét és jelentőségét Ivan Szracimir cár (1356 – 1396) is nagyra értékelte, aki ki építette és megerősítette az erődítményt. Az ő idejében készült el a délkeleti és az északnyugati városfal további, a védekezést segítő területeket építettek ki. A fa függőhidak és a kőlépcsők jobb lehetőségeket kínáltak hadi manőverekhez.

Az erődítmény nevét először egy magyar történetíró említi, aki Nagy Lajos királyunk balkáni hadjáratát írja le. (Ki lehetett ez és milyen krónikában? Többszöri nekifutásra sem tudtam kinyomozni. Aki tudja, kérem közölje velem is.) Krónikája szerint a 1356. június 2-i vidini (Bodony) győzelem után három hónappal más erődítményeket is elfoglalt a környéken a „Fehérvár” (Belogradcsik) erődítménnyel együtt. Az itt állomásozó helyőrséget 1369-ben a lázadó bolgárok elkergették.

1396-ban Belogradcsik erődítményét a törökök foglalták el és részben szétrombolták.

1454-55 között 8 katona őrizte, 100 évvel később már 27 katona és egy „dizdar” (elöljáró). A 19. század elejéig az erőd urai csak jelentéktelen javításokat végeztek.

Az erőd teljes átalakítása 1805-ben kezdődött francia mérnökök segítségével, amely 1837-ben fejeződött be itáliai „fortifikátorok” (erődítők) segítségével.

Az újonnan épített erődfalak 12 m magasak, alapjuknál 2,5 m szélesek. Jól megmunkálható, habarccsal rögzített fehér kőtömbökből készültek. Harci ösvények biztosították a védők gyors reagálását és mobilitását. Három udvar készült masszív kapukkal, amelyeket vaspántokkal erősítettek meg. Az erődöt három ágyú-lőréssel és három bástyával látták el. A közelben élelmiszer és lőszer tárolására alkalmas pincék voltak. A helyőrség számára építettek három mosdóhelyiséget tűzhellyel és kőpadokkal. Az erődítmény kövezett útja az első udvaron vezet át, ennek gazdasági jelentősége is volt. Az út mentén kisebb lakások, műhelyek, fegyverek számára készült védőtetők álltak. A második udvarban egy indián kunyhóra hasonlító gabonatároló, egy lisztőrlő- és sómalom, egy lóistálló volt. A vízigényt egy kút elégítette ki, amely a második udvar déli oldalán volt, valamint két sziklába vájt víztároló, amelyekbe a csapadékvizet vezették. Az erődítmény további megerősítésére egy külső védelmi gyűrű szolgált, amely a talajba süllyesztett oszlopokból és kővel ill. földdel töltött zsákokból állt.

Az északi szektor megerősítése érdekében 1862-ben építették az ún. Szulejmán erődöt.

Belogradcsik erődítményének története szorosan összeforrott az ismert hajdú, Velko hőstettével, aki 1809-ben rövid időre bevette az erődítményt, az 1850-ben szabadságra áhítozó bolgár felkelőkkel és 1876-ban a rebellis Panajot Hiltov nevével.

Az orosz-török háború (1877-78) idején az erődítményt orosz és román csapatok szállták meg. Szerepet játszott a szerb-bolgár háborúban 1885-ben is, amikor a falai alatt legyőzték a szerbeket, akik a Balkán hágóin át törtek be.

Belogradcsik erődítménye régi és új építészeti hagyományokat követ. Nem csak monumentalitása kelt mély benyomást, hanem az építőmester arányérzéke és esztétikai ötletei is. Az erődítmény falai pontosan követik a terep kontúrjait. A monotóniát kapuk, ágyú-lőrések, nyolcszögletű teraszos bástyák törik meg. A kapuknál kiálló féloszlopok találhatók, amelyeket piramis alakú tornyocskák koronáznak, rajtuk kődíszítés. A domborművek fülkéket díszítenek, napot, pálmaleveleket, stilizált állatokat és növényeket ábrázolnak, Korán-idézeteket tartalmaznak. A bejáratok feletti ívekhez fehér és vörös köveket használtak. Két oroszlánfej erősíti e főkapu jelentőségét, melyek célja a bajok elhárítása volt. Restaurálva, este pedig kivilágítva – mindenképpen érdemes meglátogatni.

Belogradcsik sziklái

Belogradcsik sziklái 50 km2-es területet foglalnak el a Balkán keleti előhegységében. 3 km széles, 17 – 18 km hosszú sávot alkotnak 250 – 620 tengerszint feletti magasságban.

Keletkezés – egy kis földtörténet

A sziklaformáció keletkezése olyan 230 millió évvel ezelőttre tehető, a paleozoikum földtörténeti idő perm időszakára, amikor is a környék felemelkedett. Később, a Triász korban ez a régió képezte egy sekély tenger tengerfenekét. Ezek az új körülmények voltak a feltételei a vörös homokkő-sziklák szétmállásának. Ezzel párhuzamosan a korábban keletkezett és szétmállott sziklákból nagy mennyiségű kavics, homok és agyag keletkezett. Az idők során lerakódott elemek, szilícium és homokos-agyagos rétegek szilárdan összetapadtak. Az akkor uralkodó forró, száraz klímában jelentős mennyiségű hematit-színezék képződött, aminek a sziklák rozsda- és sötétvörös színüket köszönhetik.

A föld felületének különféle tényezők által előidézett átalakulása, moha és zuzmó növekedése, különböző természeti jelenségek az évezredek folyamán fantasztikus sziklaformációkat, keskeny völgyeket, meredek falú hágókat alakítottak ki.

A sziklák

Elhelyezkedésüktől függően a sziklákat néhány fő csoportra lehet osztani.

A vörös sziklák láncolata Belontinci falunál egy speciális csoporttal kezdődik, melynek neve „100 birka”.

A „Koszorú” lábainál a vörös homokköveket mély völgyek szelik át, tele tölgyesekkel és bükkösökkel. Falkovets falutól nyugatra emelkedik a „Ptcselen kamak” (Méh-kő), a közelben található az „Orlov kamak” (Sas-kő).

Borovica falutól északra emelkedik a Borovika – Dlagnyas – Borov kamak sziklacsoport. A Borov kamak függőleges, vörös sziklái egy megközelíthetetlen hegygerincen végződnek, amit évszázados erdeifenyő borít. Lábainál egy régi út kígyózik. Ez a Dolni Krupets közeli „Kolosszusok”-hoz vezet, az évszázadokkal ezelőtt megmerevedett Lepeniski pech melletti „Dinoszauruszok” és a nehezen megközelíthető Makasnica teraszai mellett. Az erődtől nyugatra a „Skorosin dol” völgynél a „Magaza” vidékén emelkednek az „Ikrek”, a „Sbegovete” és az „Eküpriite”.

A vörös sziklaláncolat nyugaton eléri a „Vedernik” csúcsot. Érdekesek a Granichak és Dabravka falvak melletti sziklaformációk – közöttük a legendás „Borich”’ és a lábainál található mély szakadék.

A város és az erőd közelében található a kőfigurák jelentős csoportja, amelyeket természeti látnivalóként ismernek. Nem kell sok képzelőerő, hogy felismerjük a „Madonna”, „Szerzetesek”, „Lovas”, az „Iskoláslány”, a „Dervis”, a „Medve”, „Ádám és Éva”, „Velko hajdú” a „Kastély”, az „Oroszlán” stb. sziklafigurát.

Számos bolgár és külföldi tudós, utazó és turista csodálja meg hosszú idők óta a belogradcsiki sziklák hihetetlen szépségét.

Legenda

Sok-sok évvel ezelőtt élt egy nagyon öreg ember a fiával, Dobromirral. Nagy-nagy földbirtokuk ege alatt sűrű bükkfaerdők nőttek, madárcsicsergés hallatszott, kristálytiszta források eredtek, a rétek pedig szőnyegként terültek el tele illatos, színes virágokkal. E fölé a gyönyörű természet fölé megközelíthetetlen, gyönyörű szép sziklák magasodtak, melyek csodálatos alakjai szemet gyönyörködtető látványt nyújtottak, lélegzetelállítóan szépek voltak.

Az apa életében sokszor mesélt a fiának egy mérhetetlen nagy, mesés kincsről, amely valahol, egy titkos helyen van elrejtve. Apja halála után a fiú bejárta a környéket, kereste a hajdanán földbe ásott kincset. Mindenhol kereste – barlangokban, üregekben, szakrális helyeken – mindhiába.

Egy napon, naplementekor egy barlanghoz ért, melynek bejáratát borostyán fedte. Pontosan előtte ült egy fehér hajú apóka. Az öregapó megértette, mit keres a fiú. Lassan megsimogatta hosszú, fehér szakállát és szelíden ezt mondta:

„Gyere velem. Megmutatom neked a Föld legcsodálatosabb és legnagyobb kincsét.”

Megfogta Dobromil kezét és egy évszázados erdő sűrű sötétjébe vezette. Hosszú idő telt el, mire egy ősöreg erődítmény falához érkeztek. Felmásztak rajta, aztán elérték a legmagasabb pontját. Ebben a pillanatban felkelt a nap, első sugarai finoman színesre festették az alattuk elterülő sziklákat. Ekkor az öreg bölcs remegő kézzel a vörös sziklákra mutatott és azt mondta:

„Ez az a kincs, amit keresel. Nagyobb, igazabb, örökebb nincs is.”

Még ma is, ha elérjük a Belogradcsik erőd legmagasabb pontját, magára vonja a tekintetünket a természet csodálatos alkotása – Belogradcsik varázslatos sziklái.

Az információk a helyszínen vásárolt, a Belogradcsik Történeti Múzeum által kiadott prospektus német nyelvű kiadásából származnak.

Személyes

Érdekes, kalandos hely volt, Görögországból hazafelé érintettük két nap erejéig. Már a szállásunkkal kezdődött a nagy kaland. A megadott koordináták helyén egy egyszerű lakóház állt. Mi pedig ezt kerestük: Guest House Zdravets egy Chiflik nevű helységben. Kérdezősködés egy nagyon csendes kis faluban, ahol alig találtunk egyáltalán egy lelket, útbaigazítás, mutogatás – semmi eredmény. Végül a tulajdonost hívtuk fel, aki anyanyelvén kívül semmilyen nyelven nem beszélt, így aztán csak annyit értünk el, hogy legalább odament a szállásra, mi pedig tovább keresgéltünk. Nehezen, de megtaláltuk a világ végén, egy patak partján. Pont oda akartunk menni! Egyszerű, tiszta szobák, medence a kertben, tökéletes!

Rajtunk kívül egy barátságos, bolgár nagycsalád volt még ott, születésnapot ünnepeltek, ennek következtében elhalmoztak mindenféle étellel-itallal. A sok fejrázás-bólogatás eredményeként (valószínűleg mindegyikünk a másik szokásai szerint próbálkozott) sikerült a Gugli fordító áldásos segítsége ellenére számtalanszor félreérteni egymást.

Maga a város nem egy szépség, amolyan szocializmusból visszamaradt. Van egy sziklák közé épített, gyönyörű színháza (vagy mozi?). Illetve gyönyörű lenne, ha használnák. Így csak omladozik, az ember a természetre hagyta, vegye vissza, ha annyira akarja. Viszont ezt érintve érdemes volt gyalogtúrával, kerülőúton megközelíteni az erődítményt a gyönyörű vörös sziklák között, vadregényes erdőben.

Az erődítmény második kapuját egy operafesztiválra készülődve színpad és nézőtér torlaszolta el, meg merem kockáztatni: csúfította el. Annak minden modern kori műanyag és fém kellékével. Próbáltam megérteni ezt a gondolatmenetet, nem sikerült. Az enyészeté lett a gyönyörű, sziklák közötti színház, de az erődben eltorlaszolják magát a látnivalót – ugyanolyan célzattal. Magamtól nem sikerült rájönnöm a titok nyitjára.

Scroll to Top